A Gyűrűk Ura - napról-napra

Szeptember 26-án, hajnali négykor Fordót egy hagymázas álmából ébreszti Trufa: kelni kell, készül a reggeli, sietős a dolog, hogy időben induljanak.
Pufi, azaz Bögyös Fredegár ásítozva int búcsút az összeesküvőknek és a Gyűrűhordozónak a Nagykerítésen lévő bejáratnál.

"... az Erdő furcsa, az biztos. Minden porcikája valahogy nagyon eleven..." - mondja, és nem is sejti, mennyire eleven és rosszindulatú erdőbe lépnek be.
Ennek a közepén áll öreg Fűzfa apó ugyanis, aki egy minden hájjal megkent, mogorva, sötét-lelkű fűzfa. Minden gonoszság és gorombaság tőle ered az erdőben, és természetesen hőseink le is telepszenek a tövében egy kis szunyókálásra. Jó, legyünk tárgyilagosak, ezt is a vén fűz bocsájtja rájuk, mint ahogy igazából azt is ő intézi, hogy nála kössenek ki.

A hobbitkák szerencséjére éppen arra jár a GyU egyik legtitokzatosabb, legbolondabb alakja, Bombadil Toma. Toma, a hupizekés, sárgacsizmás "őrült" nyilvánvalóan valamiféle önnön mámorban fürdő, a végletekig vidám fickó.
Nehéz elképzelnem Tolkien mestert, amint épp ezt az alakot találja ki, pipázva, a vaskos tömörfa íróasztalnál üldögélve.
Szóval, Toma segít, Aranymagnak - a feleségének - is bemutatja őket erdei faházikójában. Aranymag minden fiú/férfi ősszerelme, aki puszta megjelenésével megbabonázza a hobbitokat.
Aztán a sok énelkés, meg pihengetés közepette történik egy megdöbbentő mozzanat is: Tomára nem hat a Gyűrű ereje, ezt ékesen bizonyítja, hogy a Gyűrűhordozó első szóra odaadja neki a Gyűrűt, majd amikor az felhúzza az ujjára, bizony Toma nem tűnik el. Ezen kívül Frodó nem tűnik el a szeme elől, amikor gyanakodva ő is felhúzza.

Szóval, számomra Toma egy nagy rejtély, amolyan kulcsfigurának gondoltam régebben. Mostanra úgy érzem, hogy inkább a reményt személyesíti meg a gonosszal vívott harcban: lám, van, aki képes dacolni ezzel a hatalmas erővel is.

Honap, azaz szeptember 28-án utazóink ismét slamasztikába kerülnek, és ismét csak külső segítség érkezik. 

Frodó és kompániája zsongó fejjel ébrednek a tegnap esti tünde-vigalom után, és gyakorlatilag azonnal felfalnak minden maradékot, amit Gildor csapata hátrahagyott.
Frodót azonban nem az étel, hanem a tünde és közte lezajlott beszélgetés izgatja jobban, Pippin rá is csodálkozik, hogy miként képes evés közben gondolkodni.

Frodó dilemmája az, hogy hogyan tud majd egyedül tovább menni. Szerencsére Samu előtt színt vall terveiről, aki ragaszkodik, hogy vele menjen. Frodó nem is sejti, hogy ezzel gyakorlatilag el is dőlt a küldetés sikere, hiszen - ahogy azt majd látjuk - sok minden múlik Samun.
Felkerekedve rövid úton eltévednek, de szerencsére ismerős vidéken vannak, így az első biztos pontnál, a Tönkös pataknál egyből el is tudják magukat helyezni a képzeletbeli térképükön, így könnyűszerrel, visszatalálnak a helyes irányra.
Frodó rémületére éppen annak a Zsizsik gazdának a földjére veti őket a nazgul elöli menekülés, akitől bizony sokat lopkodott - főleg gombát. ami tényleg igen finom, megértem Frodót.

Időközben fültanúi lesznek egy nazgúl-csevejnek is, amiből Frodó - láss csodát - szavakat vél kihallani. Sajnos kénytelenek tudomásul venni, hogy nem egy, hanem két nazgúl is van, és hogy bizony megindult utánuk a hajtóvadászat.

Zsizsik gazda szerencsére idejében felismeri őket, - az öreg is igencsak megijedhetett amikor felkereste Szauron egyik szolgálja, akit egyébként elzavart a fenébe! - és nem tépeti szét a kutyáival.
Frodóékat megvendégeli, majd el is fuvarozza a révig. Frodó ráébred, hogy bizony Zsizsiket kár volt kerülnie, mert egy jó baráttól fosztotta meg önmagát.

Egyébként Zsizsik gazda és a hozzá hasonlók teszik ilyen széppé a Gyűrűk Urát: nem hősökről szól igazából, hanem egy apró népről, akikben pont annyi bátorság van, amennyi kell, és ami nélkül minden elveszne.

A réven átkelve megint Nazgúlt látnak, és csak éppen, hogy ki tudják fújni kicsit magukat, amikor Frodó elő kénytelen hozakodni a tervével, miszerint megy tovább. Azonban megdöbbenésére barátai már mindenről tudnak, Samu nagy gazember volt, ez nem kétséges, hiszen gyakorlatilag mindent elkotyogott nekik.
No persze, jó helyre került az információ, mert nem tudom, hogy egy ilyen előkészület híján - pónik, málhák, élelmiszer - mihez kezdett volna a Gyűrűhordozó. Szerintem két napon belül elkapták volna...
A megdöbbenések és megkönnyebbülések után ágyba térnek, hogy másnap olyan helyre merészkedjenek, amitől minden hobbitnak égnek áll a göndör hajaszála - az Öregerdőbe...

T.T.R. 

 Ezek a nyavalyás hobbitok bizony nincsenek a túrázáshoz szokva. Frodó egyenesen elfekszi a nyakát, pedig állíthatom, hogy avaron aludni a legjobb. Gyökér is az oldalába fúródik.
A nap hűvösen indul, - és bőséges hobbit-reggelivel - majd aztán meleggé válik. Bár lehet, hogy hőseink csak a hátizsákok súlya alatt izzadnak.

A nap sétálgatással telik, a hobbitok rá-rácsodálkoznak Megyéjük szépségére, de az úton történő gondtalan baktatás egy-kettőre a csalitosban történő riadt botladozássá válik az egyik Nazgulnak köszönhetően, akinek felbukkanása kis híján végzetes - Frodó majdnem felhúzza a Gyűrűt.

Hőseink inkább az út mellett mennek tovább, mígnem egy pihenőjük után egy paraszthajszálnyira vannak attól, hogy Frodót - aki közben megint eljátszik a Gyűrű felhúzásának gondolatával - elkapja.

Gildor és csapata menti meg őket, akik szépséges éneke elűzi a kilencek egyikét.
Gildor alaposan megdöbben egyrészt azon, hogy négy hobbitot talál a Bozótosban kóborolva, - itt említi Bilbót, akivel tizenhét éve ezek szerint találkozott - másrészt gondolom az haja is égnek áll, amikor Pippin minden felvezetés nélkül rákérdez a Fekete Lovasokra.

Nosza, megvendégelik egyből a négy utazót, Samu nem győz csodálkozni a tündék láttán:

"Hát kérem, ha én olyan almát tudnék termeszteni, akkor elmondhatnám magamról, hogy igazán kertész vagyok."

Frodó pedig még elalvás előtt ráébred, hogy bizony az Ellenség szolgáival van dolga, és hogy lehet, hogy elkésett.
Gildor kellően ráijeszt ködös utalásaival amúgy is.

Holnap, azaz szeptember 25-én szembesül egy régi "ellenséggel". Megtudjuk, hogy a gomba finom, és azt is, megállapíthatjuk, hogy bizony nyitottnak kell lennünk még azok felé is, akiktől esetleg tratanánk - hátha jó barát lakozik a rettentő külső mögött.

T.T.R. 

Ezzel a kis füllentéssel tartóztatja fel Borbak Trufa a Zsáklakra beszabaduló - és meglehetősen feldúlt - Tarisznyádi-Zsákosékat.
Meg kell mondjam, nekem nagyon tetszik ez a rész, főleg a kis, humoros cetlik szórakoztatóak, amiket Bilbó hagy hátra - "könyv kölcsönkérő".

Frodó kis híján nem tudja megakadályozni, hogy a fellelkesült tömeg - akiknek a fejében már évtizedek alatt vaskos gyökereket vert a meggyőződés, hogy Bilbó hobbit-lakában roskadásig áll az arany, és egyéb kincs - széthordja Zsáklakot.
Gandalf is búcsúzott, és már látható volt rajta, hogy baljós dolgokat sejtett Bilbó gyűrűje kapcsán.

Persze az osztozkodásnak is vége szakad, és Frodó szépen lassan beleszokik új szerepébe: ő Zsáklak ura. 
Bilbóhoz való ragaszkodásában addig megy el, hogy születésnapjait is mindig úgy ünnepli, mintha a vén hobbit még mindig vele lenne. Bilbó egyébként egy évvel viharos távozása után egészségben megérkezett Elrond házába.

Ahogy telt múlt az idő, Frodó egyre inkább elvágyott a Megyéből, a megyeiek pedig egyre habókosabbnak tartották.
Gandalf eközben nyomozást folytat, sikertelenül kutatja Gollamot, hogy kiszedje belőle az igazságot a Gyűrűről, hiszen emlékezhetünk, hogy a Gyűrűt bizony tőle zsákmányolta Bilbó annak idején.
Gandalf 1404 és 1408 között többször is megnézi magának Frodót, majd tíz évig nem hallani felőle.
Aztán, mintegy végszóra betoppan, 1418. április 12-én. - mint említettem, sokat fogunk ma ugrani - tizenhét évet.
Gandalf és Aragorn időközben, mintegy nyolc évnyi nyomozás, és hajsza után végülis elfogta Gollamot, és egyszer és mindenkorra megbizonyosodtak róla, hogy a Bilbó által megtalált gyűrű bizony egy veszedelmes fajta - sőt! A Legveszedelmesebb.

Gandalf Frodó tudtára hozza az egész történetet, tőle halhatjuk Dréagol és Szméagol történetét, illetve az utolsó próba - ami szerintem kissé felesleges és színpadias - is megtörténik, aminek során a Gyűrű tűzbe vétetik, hogy előrajzolódjon a hírhedt tengwar-sor: "Egy gyűrű, mind felett..."

Samu is lebukik, amint éppen fűnyírást mímelve hallgatózik az ablak alatt, és elhangzik tőle másik kedvenc frázisom, illetve Gandalffal közösen egy szép kis dialógus:

- Hegyezem a fülem, én, nagyságos uram? Ne tessék már ilyet mondani. Hát hegyes az én fülem? 
- Ne bolondozz velem ! Mit hallottál, és miért hallgatóztál? - Gandalfnak nagyot villant a szeme, és a szemöldöke úgy meredezett, mint a tüskebokor. 
- Frodó úr, kérlek! - kiáltotta Samu, minden ízében reszketve. 
- Ne hagyd, hogy bántson ! Ne hagyd, hogy elvarázsoljon, aztán valami csúfság legyen belőlem! Mit szólna hozzá az öregem! Nem akartam én semmi rosszat, uram, bizonyisten.
- Ne félj, nem fog bántani - mondta Frodó, a nevetéssel küszködve, habár maga is meghökkent, és nem nagyon értette a dolgot.

(Pedig Frodó itt nagyon mellé trafált: Gandalf simán akármivé varázsolhatta volna egyébként a megszeppent Samut.)
Gandalf figyelmezteti Frodót, hogy bizony tetszik-nem tetszik, el kell hagynia a Megyét.
Sajnos a varázsló belemegy, hogy Frodó várjon még a születésnapjáig, meg is ígéri júniusi távoztában, hogy addigra visszaér. (Ez - majd látni fogjuk - nem így lett.)

1418. szeptember 23.

Frodó tehát vár a születésnapjáig, és igencsak az utolsó pillanatban sikerül meglépnie Hobbitfalváról. Olyannyira, hogy elkap egy beszélgetést vélhetőleg az egyik Gyűrűlidérc (Nazgul) és Samu öregje, "Cövek" Bódi között. 

Frodó egy mondvacsinált ürüggyel, miszerint Bakföldre költözik - egyébként vesz is ott egy házat - elköltözik tehát Hobbitfalváról, de már ennek a kis távolságnak a megtétele sem egyszerű.

Holnap kiderül, hogy elérik-e egyáltalán céljukat a különös utazók, akikre középfölde minden lakója rácsodálkozott:

"Egy róka, aki ügyes-bajos dolgainak intézése közben vágott át az erdőn, jó néhány percig álldogált és szimatolt körülöttük.
"Hobbitok! - gondolta magában. - Megáll az ész! Sok furcsaságról hallottam már ezen a vidéken, de olyat még nemigen hallottam, hogy egy hobbit a szabadban aludjon, fa alatt. Itt meg hárman vannak! Emögött lennie kell valaminek; nem mindennapi eset." Tökéletesen igaza volt; de a különös jelenség magyarázata később sem jutott el hozzá."

T.T.R.

T.T.R.